• Egy átlagos felnőtt 7 +/- 2 információ befogadására képes egy adott pillanatban
• A látszólag lényegtelen elemek kizökkentik az olvasót az elvárások komfortzónájából
• A Pareto elvvel itt sem lőhetünk nagyon mellé

Mindenkinek van legalább egy olyan középiskolai vagy egyetemi tanára, akinek órái mindig élményszámba mentek. Az ezen halmazon kívül elhelyezkedő tanárok is éppoly lelkiismeretesen adták át nekünk a kellő információkat, mégis hiányzott valami, ami – legalábbis számunkra – élményszerűvé tette volna az adott tantárgyat. Ennek oka, hogy előadásaikban luxuscikknek számított a meglepetésfaktor, a lényegtelennek látszó, ennek ellenére nagyon is lényeges elemek gyűjteménye, amelyek pillanatnyi üzemzavart okozva az információáramlásban felrázták az amőbázásban megpilledt diáksereget.

Már itt, a blogban is többször írtam arról, hogy egyre nehezebb megtartani a célcsoport tagjainak figyelmét. Pláne egy hosszabb, nagyon informatív szöveg esetében, ami jelentős agymunkát vár el az olvasótól. Ha pedig ehhez még azt is hozzávesszük, hogy egy átlagos felnőtt egy adott pillanatban 7 plusz/mínusz 2 információ befogadására képes, érthető, hogy miért fáradunk el olyan gyorsan, ha erős koncentrációt igénylő szöveget kell befogadnunk és értelmeznünk. Persze, a médiafogyasztás “running sushi bárjai”: az egyperces videók sem tesznek túl sok jót az ügyért, mivel csak még inkább felgyorsítják a folyamatot.

Szembe a forgalommal az autópályán

Ennek ellenére – sőt, minél inkább nő az információs fordulatszám, annál inkább – szükség van a nagyobb formátumú szövegekre, a magával ragadó beszédekre. Kézenfekvő, hogy a gyorsuló médiafogyasztás kitermelte magának azt az egyre izmosodó réteget, amely sokkal inkább a komótosabb, mélyebb, a szöveg tényleges megértésére alapozott befogadást preferálja. Bár a tempó ebben az esetben lassúbb, ebből nem következik egyenesen az, hogy az adott írott szöveg/beszéd élvezeti értéke is törvényszerűen kisebb kell, hogy legyen.

Vakvágányon a szöveg lényege felé?

A sztár előadók, publicisták sikere a “lényegtelen” elemekben rejlik. Pontosabban a látszólag lényegtelen elemekben. Azokban a momentumokban, amelyek első megközelítésben a fő témával nem állnak szoros összefüggésben, sőt semmilyenben sem.

Rendszerint valamilyen személyes információt – akár nagyon lényegtelennek tűnőt – vagy a fő csapásiránytól markánsan eltérő irányvonalat hoznak be néhány mondat erejéig, sok esetben bőven fűszerezve humorral.

Ez a pár mondatos, a békésen csordogáló információáramlásban beálló dugulás pedig elég, hogy felrázza, az “ezmosthogyjönide?” effektussal újrakurblizza a publikum figyelmét.

Lényegtelenségek: csizma az asztalon

A mesterien adagolt szófordulatok, az elvárt szókészlettől erősen elütő kifejezések, idézetek, anekdoták – a szöveges tartalmaknál a meglepő közcímek, kiemelések, hasonlatok, példák – épp csak annyira viszik vakvágányra a történetet, hogy kíváncsivá tegyék az olvasót/hallgatót a folytatásra.

Persze, ezek a bizonyos “csizmák az asztalon” sohasem öncélúak, nem verbális térfogatnövelők, a szórakoztatáson túl stratégiai szerepük van.

Mindig valami logikai kapcsolatban állnak a fő témával. Alátámasztják vagy épp ellenkezőleg: megcáfolják az elmondottakat, hogy aztán tovább szőve a gondolatokat megérkezhessünk együtt a végső konklúzióhoz.

A patikamérlegen kidekázott gondolati kurflik sosem viszik el a témát a locsogás irányába. Nem felesleges szószaporítások, nem untatják, csak megjelenésükkel kizökkentik az olvasót/hallgatót az előzetes elvárások, hipotézisek komfortzónájából.

Alig vagyunk jobbak a gyerekeknél

Levente Péter (a boomereknek ő volt Móka Miki) gyerekeknek szánt előadásaiban óramű pontossággal 6 percenként változtat a “forgatókönyvön”. Azaz, ha addig mesélt a kicsiknek, akkor a következő pillanatban már kis segítőket hív ki magához, akiket szereplőként bevon egy történetbe. A következő etapban viszont a nézőtéren ülőket dolgoztatja meg, a levegőbe rajzoltat velük, kérdez egyiküktől-másikuktól, vagy valamit be kell kiabálniuk. Mondhatnánk, hogy a “trükk” az óvodásoknál vagy a kisiskolásoknál működik, de a felnőtteknél nem! Ám, ebben csak részben van igazunk.

Közismert tény, hogy a legkritikusabb közönség a gyerek: ha unatkozik, azt egyértelmű, minden udvariasságot nélkülöző jelzésekkel adja az előadó tudtára. De ne legyenek illúzióink: a felnőttek figyelme sem sokkal acélosabb. Kiváltképp, ha kizárólag bespeedezett búgócsiga sebességével váltakozó vizuális ingereket kínálunk nekik. (És akkor még a koncentrációval kapcsolatos pszichés eltérésekről, a fáradtság vagy a motiváció hiányától lankadó figyelemről nem is beszéltünk.)

Az élvezetes előadás/olvasmány közben nincs idő unatkozni, időről-időre akad valami izgalmas részlet, ami egy pillanatra sem engedi elkalandozni a figyelmet.

Ha jól adagoljuk a lényeges és látszólag lényegtelen információkat, a végén egészen üdítő, az olvasó/hallgató által könnyen befogadható, érdekfeszítő mixturát kapunk. 

A jó öreg Pareto…

Hogy ideális esetben hogyan adagoljuk a lényegest és a lényegtelent? Pontos aránypárt nehéz megadni, de fogódzónak itt is megteszi a jól ismert Pareto-elv szerinti 80/20% – értelemszerűen a főbb, szakmai tudnivalók javára. Bármennyire is paradoxnak tűnik: a lényes mondanivalónk atombiztos befogadásához elengedhetetlenek a látszólag irreleváns elemek.  

Ha nem tudod, hogyan írj érdekfeszítő cikket vagy beszédet, mi szívesen segítünk neked. Keress minket bizalommal!