- A történet nem csak komoly lehet, üzleti célokra akár egy mese is használható
- Minél bonyolultabb a mondanivaló, annál hatékonyabban működik a storytelling
- A példamese és a valódi üzenet logikailag egy szálon kell, hogy fusson
- A meglepetés faktor és a két story kapcsolódásának megfejtése teszi a szöveget emlékezetessé
A XXI. század melegében szeretjük azt hinni, hogy mi találtuk fel a storytellinget. Sőt, nemcsak azzal áltatjuk magunkat, hogy mi fedeztük a történetmesélést, de azzal is, hogy mi vagyunk az elsők, akik ezt üzleti célokra hasznosítjuk. Jól hangzik, bár egyik sem igaz, hiszen a storytelling egyáltalán nem annyira nóvum, mint ahogy szeretnénk, ám ez egy cseppet sem von le az értékéből és hasznosságából. Vállalkozók, figyelem! Most ezt a témát járjuk körül.
Hogy mennyire nem friss innováció a storytelling, ahhoz elég megemlíteni Herodotoszt, a történetírás atyját, akinek “história” szavunkat köszönhetjük. De nem kell egészen Görögországig szaladni, Budán is találunk nagy történetmesélőt: Bonfinit. Őt Hunyadi Mátyás udvari “sajtósaként” ismerjük, aki hiánypótló műben foglalta össze a magyarság történelmét – görög pályatársához hasonlóan a történelmi hűséget időnként egyénileg értelmezve.
Nem csak mese…
De nemcsak “komoly” témákban találkozhatunk a történetmeséléssel. Aesopus vagy La Fontaine erkölcsi leckéiket szó szerint mesébe csomagolva adták át nemcsak a gyerekeknek, hanem valódi célközönségüknek: a felnőtteknek. Mindannyian emlékszünk a címben szereplő holló és róka esetére, amely máig szóló (ám, sajnos lassacskán feledésbe merülő) tanítást ad a kevélységről. Vajon, ugyanilyen időtálló lett volna-e az edukáció, ha azt szimpla intelemként írja meg La Fontaine?
Ugyanígy a bárdok és a vándorénekesek is történetekkel szórakoztatták urukat vagy éppen a nagyérdeműt. Kenyéradójuk hőstettei vagy hőstettekké kozmetikázott kudarcai is kizárólag miattuk maradtak fenn. Ha pedig azt hisszük, hogy a harcok, szerelmek, diadalmak, vereségek magasztos történéseinek elbeszélése kizárólag az epikus műfaj sajátja, nagyot tévedünk.
Történetek az ablakból
Gondoljunk csak a középkori templomok ólomüveg ablakain megjelenő bibliai jelenetekre, amik ugyancsak a storytelling körébe tartoznak. A szentek életét megjelenítő képek ugyanis vizuális formában mesélik el a történéseket, mert akkoriban az isten házát rendszeresen látogatók körében ritka kiváltságnak számított az olvasás képessége.
Storyteller mint önálló szakma
Napjainkban újra virágzik a történetmesélés. Gondoljunk csak bele, hány motivációs tréner mondja el saját történetét és hány stand up komikus merít a mindennapok eseményeiből.
Annyira sokoldalú eszközzé nőtte ki magát a storytelling, hogy a storytellinget nyugaton már külön TEÁOR számmal rendelkező tevékenységként tartják számon.
Az e szakmát űzők dolga megkeresni megbízóik egyedi történetét és a nyersanyagot, befogadóbarát kompakt storyvá alakítani. Miért ne használnánk hát mi is saját márkánk/tevékenységünk ismertebbé tételére?
Nehezített terepen működik igazán jól a storytelling
“Annyira elvont, amit én csinálok, hogy azt képtelenség elmesélni!” – No, igen. Ez a standard válasz azoknál, akik még nem próbálták meg egy példamesével megértetni a tevékenységüket. Pedig fonák módon épp a nehezen megközelíthető területeken működik igazán hatékonyan a storytelling. Persze, mint mindennek, azért ennek a módszernek is van használati útmutatója.
Legelőször is olyan történetet kell találnunk, ami tökéletesen (vagy majdnem tökéletesen) példázza mondandónk lényegét és amit a hallgatóságunk/olvasóközönségünk is megért. A lényeg, hogy mondanivalónk és a példaként hozott történet logikailag ugyanazon a szálon fussanak. Mindegy, hogy a Bibliából, egy könyvből/filmből, sajátunkból vagy más életéből választjuk a példabeszédet, fontos, hogy a megosztandó story jóval könnyebben befogadható legyen, mint az, amit általa szeretnénk megmagyarázni.
A párhuzamos történetek a végtelenben találkoznak
A story akkor fog működni, ha jól érthető a párhuzam, és a “tanmese” rímel arra az üzenetre, amit közvetíteni szeretnénk, ugyanakkor fontos, hogy az eset valamiféle érzelmi hatást váltson ki a befogadóból.
A legideálisabbak azok a történetek lesznek, amelyek könnyen érthetők, lineárisak (nem több idősíkon mozognak) és amelyeket “presszó adagban” szervírozunk, azaz a lehető legrövidebben adunk közre.
Persze, nemcsak a nehezen értelmezhető tevékenységeknél vehetjük hasznát a storytellingnek, hanem akkor is, ha terméket értékesítünk vagy “arcot akarunk adni” cégünknek. A puszta diagramok, hatásfokok, dolgozói létszámok ugyan jól leírják vállalatunk tizenöt-húszéves működését, de hiányzik belőlük az a bizonyos “kötőanyag”, a személyes jelleg, amivel tartósan magunk/vállalkozásunk mellé állíthatnánk az olvasókat, hallgatókat.
A story emlékezetessé tesz
Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy meglehetősen kevés információt vagyunk képesek egyidejűleg tárolni a memóriánkban. A mindenféle vizuális támogatás nélkül (grafikonok, folyamatábrák stb.) átadott adathalmazból már pár perc múlva alig valamire emlékezünk. Amennyiben viszont ezeket a változásokat jelölő grafikonokat történetként tálaljuk, máris érthetőbbé, befogadhatóbbá tesszük üzenetünket. És ez nem csak a “termelési regényekre” igaz, hanem minden olyan téma storysítható, ahol valamilyen cselekvés vagy történés időben jól szakaszolható és a változások megjeleníthetők.
A karitatív szervezetek például nem nélkülözhetik a rövid esettanulmányokat, ahol vagy a támogatottak korábbi helyzetéről, vagy a szervezet segítségével elért pozitív változásról adhatnak képet. De ugyanígy papírra/közönség elé kívánkozik annak a családi vállalkozásnak a története is, amely generációk óta sikeres szereplője a piacnak. Emellett egy népszerűsítendő termék esetén a termékfejlesztés fázisai vagy a termék használatával kapcsolatos tapasztalatok, vásárlói történetek szintén hasznos story alapanyagok lehetnek.
A távolságot, mint üveggolyót…
De, nemcsak mi, magunk lehetünk történetünk főszereplői! Sőt. Sokan félnek attól, hogy az övékétől markánsan eltérő területről vegyék a példát, mondván az gyengíti majd mondanivalójuk hatásfokát, mert máshová kerül a fókusz. Paradox módon ennek épp az ellenkezője igaz.
Minél távolabbról citáljuk a “tanmesét” és az minél több ponton mutat azonosságot a szándékunk szerinti üzenetettel, annál jobban fog működni a dolog.
A meglepetés faktor és a két történet logikai összekötése, kapcsolódásuk “megfejtése” ugyanis megjegyezhetővé tesz minket.
Értem én a viccet, csak nem szeretem!
Ha mindezt némi humorral fűszerezzük, nyert ügyünk van. Ám, vigyázat, a humor vékony jég! Nem minden hallgató/olvasó veszi a poénos történeteket és bárhogy fáj is, be kell látnunk: nem mindenkinek van humorérzéke. Amennyiben könnyedebb formában szeretnénk mondanivalónkat tálalni (különösen abban az esetben, amikor élőben mondunk beszédet) mindenképpen teszteljük le magunkat (ne az elfogult családtagok és barátok előtt!) és csak akkor eresszük meg vicceinket, ha a visszajelzések egyértelműen pozitívak.
Az állításaink alátámasztására szolgáló történeteknek van egy aprócska hibájuk. Abból adódóan, hogy rendszerint egy teljesen más területről hozzuk őket – különösen a tudomány esetén – némileg torzítanak, vagyis nem 100%-osan azt az üzenetet hordozzák, amit szándékaink szerint közvetíteni szeretnénk. Ebből következőleg sohasem lesznek olyan pontosak/tudományosak mintha pl. magát a fizikai/kémiai folyamatot írnánk le. De a pontatlanság ellenére a gondolati párhuzam, az elvont, bonyolult folyamatok hétköznapi történésekké redukálása kézzelfoghatóvá teszi mondandónkat. Ez a magyarázata annak, hogy a tudósok a legbonyolultabb fizikai, csillagászati elméleteket is a lehető leghétköznapibb példákkal, “konyhanyelven” magyarázzák el akkor, ha nem szakmai közegnek adnak elő. (Aki olvasott már Stephen Hawkingtól bármit, valószínűleg most helyeslően bólogat.)
Nincs még saját történeted? Pedig biztos vagyok benne, hogy rengeteg privát storyd van, amivel közelebb hozhatnád a márkád, terméked vagy akár saját magad. Szóval, mikor beszélünk?
