- 1994 óta létezik webes napló, azaz a blog
- Rendszeresen frissülő, újszerű témák, jó stílus
- 5000-8000 ch-ben már sok mindent el lehet mesélni
- Introvertáltak is bátran elkezdhetik
A tartalomgyártók és marketing guruk évek óta faragják a blog sírkövét, mondván: szép volt, jó volt, de a műfajnak a 2020-as évek közepére befellegzett. Indokként az olvasási készség/hajlandóság drasztikus visszaesését és a gyorsan fogyasztható videós tartalmak előretörését hozzák fel, amiben bármennyire fáj, azért van valami. Ám, a markáns trendekkel szemben, ahogy az már lenni szokott, megjelent (vagy tán’ mindig is jelen volt) egy másfajta igény is, amely életben tartja a blogot.
A műfaj megszületését Justin Hallnak köszönhetjük, akit a New York Times 2004-ben – 10 évvel az indulás után – a személyes blogírás alapító atyjaként aposztrofált. A ’94-ben debütált webes napló (Justin’s Links from the Underground) azóta is elérhető.
Hogy némely szakértő gyakran még ma is eltartott kisujjal nyúl a bloghoz, az éppen a műfaj kezdeti nagyon személyes, naplószerű voltának köszönhető. Csak később fedezte fel magának némi fazonigazítás után az üzleti szféra, hogy aztán “megkomolyodva” a 2000-es évek meghatározó műfajává nője ki magát.
Boldog-boldogtalan blogol
Hamar kiderült, hogy főleg a B2C-ben, de még a B2B-ben is az olvasók vevők a hasznos, a használati utasításoknál lazább, személyesebb stílusban megírt információkra, amelyek hitelesítik az adott vállalkozást és komoly meggyőző erővel bírnak. Akik időben kapcsoltak, utcahossznyi előnyre tettek szert, mivel a jól megírt blogok a szerzőt, de az általa képviselt céget is szakértői státusszal ruházták fel. Virágzott is a biznisz, boldog-boldogtalan blogírásba kezdett.
Termékszortiment és apróhirdetés? Na ne!
Az idillinek induló szövegírói karrierbe azonban belerondítottak a műfaj velejárói. Kezdve mindjárt azzal, hogy egyetlen blog még nem csinál nyarat (üzletet), azaz az eredmények eléréséért rendszeresen releváns tartalommal kell “etetni” a közönséget. És ezzel el is érkeztünk a blog 2. számú neuralgikus pontjához:
a cégünk iránti érdeklődés fenntartásához a “közt” érintő, izgalmas témákra van szükség.
A fenti problémákra válaszul meg is jelentek hamarosan a blognak még nagy jóindulattal sem nevezhető vadhajtások. A “Róma sem egy nap alatt épült fel!” bölcsességét figyelmen kívül hagyó, a tartalommarketingtől pikkpakk hasznot remélők blog címén jószerével “Vásárold meg a termékem!” típusú hirdetéseket dobtak fel a felületre, majd miután azok nem váltották be a hozzá fűzött reményeket, levonták a kézenfekvő következtetést: nem éri meg a vesződséget a dolog. (Ha blogolni kezdünk, minimum fél évet adjunk magunknak és az ügynek!) Mások – megint csak témahiányban szenvedve – blog gyanánt igényesen felpakolták a teljes termékkatalógust a felületre. És nagyjából az előzőekkel megegyező sikerrel zárták a projektet…
A cég hangja egy árva hang nélkül
A blog műfaji sajátosságaival legalább némileg képben levők azonban óvatosan kikerülték ezeket a hibákat. Az ugyanis elég hamar kiderül minden blogírónak, hogy van-e megfelelő téma muníciója az elkövetkezendő fél-egy évre. (A tehetségkutatók ígéretes szereplői is rendre akkor véreznek el, amikor az egy szem betanult daluk után a műsorban egy új számmal kell előrukkolniuk. Egy jó blogot megírni az egy dolog. Na, de huszonhetet?!…) Azok, akik e téren érzik a hiányosságaikat vagy épp írói stílusukkal nem elégedettek, ilyenkor bíznak meg egy szövegírót, aki innentől némi képzavarral, egy árva hang nélkül a cég “hangja” lesz.
Introvertáltak is bátran elkezdhetik!
Apropó, a cég hangja! Nem kell ahhoz Steve Jobs kaliberű figurának lenni, hogy saját márkánk/termékünk arca/hangja akarjunk lenni. Egy kisebb vállalkozás vezetője vagy egy egyéni vállalkozó is joggal gondolhatja, hogy a márkával való azonosítás céljából személyesen kell megjelennie a web2-n.
Az extrovertált típusoknak ez nem is jelent kihívást, videóikkal/podcastjaikkal beégetik arcukat/hangjukat a közönség emlékezetébe. Azoknak viszont, akik nem tudnak/mernek ennyire fesztelenül szerepelni a médiában (szép számmal akadnak olyanok is, akikben megvan a kellő önbizalom, pedig nagyon nem kellene, de ez egy másik történet), kiváló terepet biztosít az önkifejezésnek a szöveges blog, kiváltképp akkor, ha élvezetes stílusban, újszerű meglátással tálalják szakterületük híreit.
A blog nem rapidrandi
A blog tehát köszöni szépen, jól van, noha az utóbbi időben a szöveges tartalmak népszerűsége erőteljes visszaesést mutat. Az így keletkezett űrt a videók és az időközben komoly népszerűségre szert tevő, egy-másfél órás podcastok igyekeznek betölteni. Előbbiek kezdetben még akár a 30-45 perces időtartamot is elérhették, napjainkra azonban jelentősen lerövidültek. A fogyasztói tűréshatár mára jellemzően az 1-2 (vagy még annyi se!) perces audiovizuális tartalmakat preferálja, ez azonban csak mozaikos információ átadásra ad lehetőséget. Amennyiben a cél a személyes marketing erősítése, az arc megismertetése, a termékkel, márkával ( főleg, ha a “termék” mi magunk vagyunk!) való azonosítás, a videós tartalmak verhetetlenek. A mélyebb, nagyobb összefüggések kifejtésére viszont kevésbé alkalmasak.
A soknál több az elég!
Nyilván, a minket körülvevő médiazajnak is megvannak a maga “halláskárosultjai”, akik a videós tartalmak helyett szívesebben tájékozódnak az írásos anyagokból és akik a maguk ütemében szeretik befogadni a tudnivalókat. A jelenségnek Sándor Klárával, a Szegedi Tudományegyetem DSc tanszékvezető egyetemi tanárával, az Olvasáskutatás című könyv szerzőjével folytatott beszélgetésemben is szenteltünk egy fejezetet.
A szövegíró feladata itt elsősorban az információk jó érzékkel történő adagolása, azaz a se túl hosszú, se túl rövid tartalom megírása.
Tapasztalataim azt mutatják, hogy területtől függően nagyjából az 5-8 ezer karakter hosszúságú anyagok azok, amelyek elég teret engednek egy témában való elmélyülésnek, de még a befogadhatóság határain belül mozognak.
Bár igyekszem mindig hangsúlyozni, hogy a szövegírói munka nem fogható a (szépirodalmi) írókéhoz, annyiban mégiscsak hasonlít hozzá, hogy míg az írónak a sajátját, addig blogírás közben nekünk a megbízó hangját kell megtalálni, amellyel képesek vagyunk megszólítani és ideális esetben megtartani az olvasni hajlandó közönséget.
Információs kaleidoszkóp
Ha pedig már az írói/szépirodalmi párhuzamnál tartunk, a jó blogtartalmakat kis túlzással novelláknak is tekinthetjük, annyiban legalábbis mindenképp, hogy ezek is önállóan értelmezhetők, a legtöbb esetben (most elsősorban nem a szigorúan vett szakmának szóló blogokról, hanem a nagyközönség számára írtakról beszélek) megértésükhöz nincs szükség különösebb háttérinformációra.
Egyenként olvasva általuk bepillantást nyerhet az olvasó az őt érdeklő témába, a blogokat e-book-ká vagy könyvvé fűzve pedig többé-kevésbé átfogó képet, hasznos ismereteket kaphat egy területről.
Utóbbiak – megfelelő grafikai, nyomdai előkészítéssel – akár ajándékként is megállják a helyüket.
A blogot tehát még korai végérvényesen leírni. Pláne akkor, ha hajlunk rá, hogy elhiggyük: akinek halálhírék keltik, az sokáig él.
