• Múltbéli hibáinkból erényt is kovácsolhatunk
• A jelenlegi sikereink semlegesítik a korábbi kudarcokat
• Kezdő vállalkozásoknak nem ajánlott
• Őszinteség, önkritika és magabiztosság kell a hiteles kommunikációhoz

A LinkedInen vagy épp a Facebookon tallózva – beállítottságunktól függően – eufórikus állapotba vagy épp depresszióba eshetünk. (Értelemszerűen most csak a céges kommunikációt vesszük górcső alá, a nyaralós, vacsorázós, a gyerek kitűnő bizonyítványát közzétevős posztokat most figyelmen kívül hagyjuk.) Az ezeken a felületeken megjelenő bejegyzések ugyanis szinte kivétel nélkül hatalmas szakmai sikerekről, díjakról, a vállalkozás fölé glóriát vonó ügyfelekről szólnak. A valóságban azonban korántsem ennyire napsütéses a kép. Az ideálissá kozmetikázott (vállalkozói) élettel a tömegből nehéz lesz kitűnni.

Teljesen érthető, hogy cégvezetőként kizárólag sikereinket kommunikáljuk. Ám, ha mindenki más is így tesz, csak egy elem leszünk (az önnön dicsőségüket polírozók) halmazában. Még akkor is, ha gyakorló vállalkozóként mindannyian tudjuk, tapasztaljuk: a mai piaci környezetben a töretlen siker csak egy városi legenda. 

Erősségek, gyengeségek és a többi…

Nem kell ahhoz SWOT analízist készítenünk, hogy korábbi hibáinkról, gyengeségeinkről is beszélni merjünk. Ám, ahhoz, hogy múltunk feltárása működő kommunikációt és ezen keresztül üzleti hitelességet eredményezzen, elengedhetetlen az őszinteség, a kellő magabiztosság és siker.

Meglepő módon utóbbi mégsem nullázza le le nimbuszunkat, hanem megfelelő kontrasztot ad majd jelenlegi eredményeinkhez.

Bevállalósok előnyben!

A social médiában történő gyónásnál nincs szükség arra, hogy ruháinkat megszaggatva, fejünkre hamut szórva valljuk be töredelmesen bűneinket, de a történések önkritikus szemlélete és az esetből levont konzekvencia nélkülözhetetlen. 

Persze, ahhoz, hogy a kívülállóknak vállalkozói élete mélységeibe is betekintést engedjen valaki, meglehetősen bevállalósnak, őszintének és nem utolsó sorban szakmailag megbecsültnek kell lenni. Ez a jelenlegi elismertség, hitelesség teszi semlegessé, megbocsáthatóvá a múltban elkövetett bakikat, amelyek bármekkorák is voltak, nem befolyásolták kedvezőtlenül azt az utat, amit azóta bejártunk.

96 éves történet

Steve Jobs vagy J. K. Rowling kanosszajárását valószínűleg már mindenki ismeri, aki valaha járt már motivációs tréningen, de Mickey egér megszületésének története talán nem ennyire közismert. Az idén 96 éves Micky ugyanis kezdetben még egyáltalán nem hasonlított egérre, sokkal inkább egy nyúlra. “Leánykori neve” Oswald, a szerencsés nyúl volt, akihez az animációs filmek mogulja, Walt Disney nagy reményeket fűzött. Ám, hogy pár évtizeddel később a gyerekszobák falát ne Oswald nyúl figurás tapéták díszítsék, az kellett, hogy Disney első rajzfilmstúdiója csődbe menjen, és az Universal Stúdióval szemben egy komoly szóváltást követően jó pár százezerrel dollárral egyetemben elveszítse az “aranytojást tojó nyúl” szerzői jogait is.

Mickey egér születik

Disney azonban hitt magában és a tömegeket megmozgatni képes rajzfilm karaktereiben. Így a hozzá végletekig lojális kollégájával, Ubbe Ert Iwerks animátorral egyetlen éjszaka alatt átfazonírozták Oswaldot egérré. Nagyjából a ma ismert formáját ekkor nyerte el Mortimer (ekkoriban még ezen a néven futott a világ legnépszerűbb rágcsálója, mígnem Walt Disney felesége át nem keresztelte Mickeyre), majd a ‘30-as években kissé újragondolták, gyerekbarátabbá tették a figurát. Ezt azután jó érzékkel bedobták a marketing gépezetbe, hogy segítségével egy addig soha nem látott birodalmat építsenek.

Hitelesség: honnan hová?

Mint látható, Walt Disney pályakezdéséről sok minden elmondható, csak az nem, hogy egyenes vonalú egyenletes mozgással tört volna a (hollywoodi) csillagok közé. Az imént vázolt karrier-szépséghiba mégsem csorbítja eredményeit. (Hogy mennyire értünk egyet a mindent eluraló “elegeresedéssel”, az viszont egy külön cikk témája lehetne.) Sőt, épp ezek a döccenők rajzolják ki hajszál pontosan, hogy honnan hová is jutott el a rajzfilmguru, és teszik eredményeit nagyító alá. Nem véletlen, hogy ma már alig-alig emlékszik valaki Oswaldra, a szerencsés nyúlra, ellenben a fekete-fehér egérre annál többen.

És hogy az iménti történetet megőrizze az emlékezet, az kellett, hogy interjúkban, posztokban, szakmai blogokban a témát időről-időre elővegyék ahelyett, hogy agyonhallgatták volna. Kommunikációs eszköztárunkba mi is bátran beemelhetjük a miénket, hiszen kiváló storytelling alapanyagot biztosítanak. És talán – mivel már időben jócskán mögöttünk vannak ezek a történések –  most már kellő távolságból és kellő öniróniával tudunk róluk beszélni.

Régi motorosok, figyelem!

Azzal ugyanis, hogy az ominózus cég mindjárt a startkövön hibázott egy emeleteset, nem igazán lehet új ügyfeleket becsábítani. (Tehát ebben az esetben nem a cégméret, hanem az időtényező és eredményesség lesz az iránymutató.) 

A stabil háttérrel rendelkező, a szűkebb/tágabb szakmai közönség körében már nevet szerzett vállalatok viszont megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy külső és belső kommunikációjukban esetleg korábbi hibáikat is megemlítve hiteles képet fessek magukról. Hiszen a számok úgyis őket igazolják és ez az őszinteség nem ront majd a PR-jukon. Sőt.
Bónuszként a “merjünk tévedni is” elvet vallók üdítő színfoltjai lesznek a közösségi médiának, ami megint csak extra láthatóságot biztosít majd nekik a céges felhozatalban.

Szó szerint egy pár példa a fentiekre:

https://certunion.com/kf-avagy-a-10-10-kidobott-otlet-dicserete/

https://exaro.hu/webaudit/

• A vállalati vagy a szektorunkat érintő pletykából tartalmat készíthetünk
• Keressük meg azt, aki kompetens a kérdésben!
• Akkor is írhatunk szakmai cikket, ha nem kapunk választ kérdéseinkre
• Óvatosan a címadással, hogy ne keltsünk pánikot!

Mindenki pletykál, akár bevallja, akár nem. A pletyka ugyanis az információs hézagok mindent kitöltő purhabja. Ezért aztán számos negatív képzet kötődik hozzá, nem csoda, hogy vállalati szinten is igyekszünk gyökerestül irtani. A nagy “anti-pletyka” hadművelet közepette viszont abba bele sem gondolunk, hogy a folyosói szóbeszédet akár a hasznunkra is fordíthatjuk. Pedig odafigyeléssel és szakértelemmel ez sem lehetetlen.

A Magyar Értelmező Kéziszótárban a pletyka címszó alatt ezt a meghatározást találjuk: bizalmas, felelőtlen hír(esztelés). Vitathatatlan, hogy amilyen virulens e műfaj, annyira kártékony is lehet, amennyiben nem kezeljük jól. Nyilván, ebben az esetben nem a “ki, kivel, mit csinált” témakörben terjedő folyosói (ál)hírekre hegyezem ki mondanivalómat, helyette a cégünket, ágazatunkat érintő szóbeszédekre fókuszálok.

Szakmai hírek a pult alól

De hogy kicsit konkrétabb legyek, nézzünk egy-két példát!
Fülünkbe jut, hogy 1. hamarosan a jogszabályi háttér úgy változik, hogy az korlátozza/vagy épp kötelező érvénnyel kibővíti a tevékenységi körünkben végezhető feladatokat. 2. Néhány hónap múlva egy számunkra is érdekes üzleti újdonság jelenik meg, amely átrendezheti az erőviszonyokat a piacon.

Minden szektornak megvannak a maga pult alóli hírei, amelyek vagy igazak, vagy nem, és amelyeknek – tapasztalatom szerint sok esetben – azért mégiscsak van valamiféle valóságalapjuk. (Ha más nem annyi, hogy valóban felvetődött az ominózus kérdés, de azt döntéshozói szinten elvetették)

Pletyka – vissza a gyökerekhez

Amennyiben úgy érezzük: a kapott értesülés akár igaz is lehet, érdemes kihozni a pletykából a maximumot. Nyilván, ez nem jelenti azt, hogy a hallomásra alapozva ragadjunk egyből klaviatúrát és posztoljuk világgá az infót. Óvva intek mindenkit attól, hogy kritika nélkül elfogadjon bármely vállalkozására/iparágára vonatkozó hírt. Senkinek sem hiányzik, hogy fals információval méretes pánikot keltsen fogyasztói/versenytársai körében. Akkor viszont, ha elég fajsúlyosnak érezzük az értesülést (pláne, ha több különböző személytől is hasonló tartalommal jutott el hozzánk), célszerű először a hír forrását megtalálni. (Nem, itt nem arra gondolok, hogy a füles biztos igaz, mert XY kolléga mondta.) Érdemes pár napot rászánni arra, hogy kiderítsük, mennyire (lehet) megalapozott a kapott információ. Ha idáig eljutottunk, a következő szintre léphetünk.

… mint a detektívek

A feladat főként a kommunikációs osztálynak vagy a külsős szövegíró csapatnak lehet testhezálló, ugyanis most indul az a detektív munka, amellyel a hallott információt az elsődleges forrásig vagy legalábbis az értesülés valóságtartalmáról érdemben nyilatkozó szervezetig kell felfejteni.

Az aprólékos, körültekintő tevékenység leginkább az oknyomozó újságírásra hasonlít, ugyanis itt is darabkáról darabkára kell kitenni a kirakóst.
Sejthető: hosszú napok elé nézünk, hiszen sok esetben a hivatalok egyike sem érzi magát kompetensnek a témában. Állami szervezeteknél a legtöbbször kérdéseinket írásban kell elküldeni a címzettnek és rossz esetben hetekbe telik, mire válasz érkezik.

Pletykafészektől a darázsfészekig

Elképzelhető, hogy nagyon beletenyerelünk valamibe és nem kapunk egyértelmű “igent” vagy “nemet”, de azt már matematikából megtanultuk, hogy

 
Mondanom sem kell, a megírt anyagot – már csak a nyugalmunk érdekében is – fontos leegyeztetni a válaszadóval, sok bosszúságtól kímélhetjük meg magunkat, ha ez esetben is biztonsági játékot játszunk.

Előfordulhat, hogy egész egyszerűen nyomatékosan megkérnek minket az illetékesek, hogy a vizsgált kérdésről egyelőre ne hozzunk nyilvánosságra semmit. Ilyenkor saját érdekünkben érdemes megtartani magunknak az információt és az üggyel kapcsolatos tanulságot.

Épp ilyen valószínű az is, hogy a “darázsfészeknek” számító témában nem kapunk választ a kérdéseinkre. (Ugye ismerős: “folyamatban lévő nyomozásról nem áll módunkban információt adni.”) Ilyenkor a tények összegyűjtésével, esetlegesen az üggyel kapcsolatban felmerült kérdésekkel – akár azokkal, amelyeket előzetesen elküldtünk – készülhet tartalom.
Például ennek az anyagunknak a megírásakor is hasonló “munícióból” dolgoztunk.

A hivatalos helyről kapott információk azután különféle szövegek (hírmagyarázatok, kommentárok, blogok, szakmai cikkek, posztok, belső kommunikációs értesítések stb.) alapjául szolgálhatnak, amelyek egyrészt a vásárlói közönség, másrészt a vállalat dolgozóinak tájékoztatását, ezen túlmenően pedig szakmai státuszunk megerősítését szolgálják.

Kijelentés helyett kérdés

A körültekintő hozzáállást nem győzöm hangsúlyozni, mert már a címadással is szakmai cunamit generálhatunk, amennyiben a pletykát tényként tálaljuk. Annak ellenére, hogy írásunk a hatósággal, állami szervvel – de mindenképpen a témában kompetens személlyel – folytatott levelezésre/interjúzásra épül, a végeredmény nem egy hivatalos közlemény, ezért

 
Különösen azért érdemes a címadásra ebben az esetben fokozottan odafigyelnünk, mert jócskán vannak olyanok, akik egy könyvet a borítója alapján ítélnek meg, azaz pusztán a cím alapján vonnak le “megalapozott” következtetéseket a tartalomról.

Előzzük meg helyes kommunikációval a káoszt!

Eddig javarészt a kifelé irányuló kommunikációt érintettük, pedig a belső, munkaügyi pletykák legalább ennyire kártékonyak lehetnek. Tételezzük fel, hogy felröppen a hír: tömeges leépítések várhatók házunk táján. Ha teljességgel alaptalan az információ, akkor azért, ha pedig nem teljesen légből kapott a hír, akkor meg azért érdemes mielőbb tájékoztatni a dolgozókat.

Ám, akkor is célszerű, sőt, elengedhetetlen “szóbaállnunk” alkalmazottainkkal, ha az értesüléseknek van valóságalapja, ám nem tömeges elbocsátást tervezünk, csupán néhány főt érint majd a létszámracionalizálás. Helyes kommunikációval megelőzhető az ijedt munkavállalók egyszerre történő felmondása, a pánik eszkalálódása. (És akkor még nem beszéltünk a zárt social media csoportokban terjedő negatív hírek jelentőségéről sem, ezek ugyanis jelentősen alááshatják vállalkozásunk renoméját.) Bár a leépítésben érintett alkalmazottaknak nem hoz megnyugvást, a maradóknak annál inkább, ha nagy vonalakban felvázoljuk azokat a gazdasági körülményeket, amelyek miatt kénytelenek voltunk meghozni ezt a döntést.

De akkor se burkolózzunk teljes hallgatásba, ha egyelőre nem beszélhetünk a terveinkről. Ha elindul a szóbeszéd az ügyről, jelöljük meg világosan, hogy mikor nyilatkozunk a témáról és a kellő időben tájékoztassuk az érintetteket.

Tényekre váltott szóbeszéd

Az ó- és középkorban “szokás volt” kivégezni a rossz hírekkel érkező futárokat. Bár ma már nem ilyen rizikós feladat a negatív információk közlése, ettől függetlenül számos kényelmetlen helyzettől (és akár jelentős anyagi veszteségtől) menti meg vállalkozását az a cégvezető, aki a vállalat valamennyi felületén egyértelműen és kellő időben kommunikál alkalmazottaival a várható változásokról. De fogalmazhatunk úgy is, hogy az, aki a pletykát tényekre cseréli.

• Gyorsan adódó lehetőségeknél előny a kommunikációs csapattal való összeszokottság
• Határozzuk meg az újságcikk fő üzenetét!
• Ne regényt, hanem sajtóanyagot írjunk
• Célszerű dinamikus fotót választani

Nem árulok zsákbamacskát, üzletileg nyilván nekünk a folyamatos szövegírás kifizetődőbb. De nemcsak nekünk, hanem partnereinknek is előnyösebb, ha nem egy-egy villám projekt erejéig, hanem hosszabb távon működnek együtt bejáratott szövegíró csapatunkkal – mondjuk a Szövegszabásszal.

Nézzünk egy példát! Az ügyfélnek befut egy extra lehetőség, megjelenhet egy szép, nagy, kövér felületen az egyik online újságban, az időkapu viszont csak rövid ideig van nyitva. A lap célközönsége ideális, a terjedelem bőkezű információátadást tesz lehetővé, ám ez a turbó fokozat nem hagy időt, hogy hosszasan interjúzzunk, átbeszéljük: az adott ügyfél milyen üzeneteket szeretne továbbítani, milyen képet látna szívesen magáról.

Csak finomhangolás kell

Ilyen esetben – ha már hosszú évek összecsiszolódása és megközelítően ezer blog, poszt, sajtóanyag, egyéb, a témában írt szöveges tartalom öregbíti kapcsolatunkat – a szövegírás, a sajtóanyag összeállítása nem igényel különösebben nagy erőfeszítést. Legalábbis a cégvezető részéről, megteszi ezt helyette a szövegíró team.
Már annyi tudás van a fejünkben a cégről, hogy elegendő csak annyit tisztázni, épp mire helyezzük a hangsúlyokat, a korábbi márkakommunikációhoz képest szeretnének-e/célszerű-e új információkat is eljuttatni az olvasókhoz.

Szövegírás avagy mi kerüljön a sajtó pakkba?

A többi innentől kezdődően már szövegírás/PR munka. Az előzetes egyeztetéseknek megfelelően felvázoljuk, hogy milyen képet/üzenetet szeretnénk a sajtó felé közvetíteni és összeállítjuk a sajtóanyagot, benne minden olyan információval, ami az újságírók számára hasznos lehet.
Mindezt úgy, hogy a témában nem, vagy csak kevésbé járatos újságíró is eligazodjon rajta. Azaz a szakkifejezések számának potméterét a minimumra tekerjük, ahol pedig mégis szükséges a szakzsargon használata, ott pontosan megmagyarázzuk annak jelentését.

A szövegírás fontos eleme, hogy jól tagolva, az információkat ügyesen porciózva tálaljuk a szakmában – vélhetően a nálunknál kevésbé járatos – zsurnalisztának a tényeket. (Értelemszerűen ez az eset azt a helyzetet modellezi, amikor nem szakújságíró készíti majd a cégről/témáról szóló írást. A szaklapokban megjelenő cikkeknél a “közös nyelv” ugyanis alapnak tekinthető.)

A pokolba vezető út kövei

És itt érkezünk el a következő buktatóhoz, amit a szövegírás, sajtóanyag előkészítés terén járatlanok gyakran elkövetnek. Éppen abból kiindulva, hogy az újságíró az adott szegmensben/tevékenységben nem annyira bennfentes, gyakran egy Háború és béke hosszúságú sajtóanyaggal segítik/hátráltatják (megfelelő rész aláhúzandó!) a munkáját. Viszont nem hátrány, ha a témában korábban írt cikkeink linkjeit elhelyezzük az átküldött anyagban.
A kimerítő mennyiségű információ akár hasznunkra is válhatna, ám ez sok esetben épp a fordítottját eredményezi.

 
Ennyi ideje/türelme és ekkora felülete ugyanis minden bizonnyal nem lesz a cikk írójának! Ha könyvet szeretnénk íratni, az egy másik történet.

Maximum 3 üzenet a névjegykártya mellé

Akármilyen közhelyes, de mégiscsak igaz: ez esetben is a kevesebb több!

 
bónuszként pedig (ez előfordulhat, hogy nem kerül majd be az anyagba, mégis hasznos háttérinfó) a cégünk “névjegykártyáját” mellékelni. Mindenképp adjunk meg egy telefonszámot, amin kérdés esetén felhívhat minket vagy a területet jól ismerő szövegírónkat a cikkíró, mert bár lehet, hogy úgy érezzük: minden hasznos információt megadtunk, a lap jellegéből adódóan esetleg mégis szükséges lehet egy kis kiegészítés.

Élet a ciánozáson túl…

No és csomagoljunk a “pakkba” 4-5 fotót is vállalkozásunkról! Tapasztalatom szerint legtöbbször ez a leggyengébb láncszeme a sajtónak címzett szériafelszerelésnek, mivel vagy sablonos protokoll fotót vagy statikus, üzemcsarnokot/berendezést ábrázoló képet kap az újságíró.

 
A médiumok (mindegy, hogy print vagy online kiadványról beszélünk) a címekkel és a nyitóképpel adják el magukat, vagyis jelen esetben minket. Utóbbi rajtunk múlik. Ha a kép nem ragadja meg az olvasót, nagy valószínűséggel a cikkbe sem fog belekattintani, beleolvasni. Magyarán: jó eséllyel üzenetünk sem fog célba érni.

Nézzük át az elmúlt évek “fotótermését” és a legsikerültebb képeket (pl. egy csapat dolgozót a műszakban) gyűjtsük össze, amelyből majd az adott médium választhat. (Értelemszerűen a személyiségi jogi kérdéseket érdemes a kép megjelentetése előtt a szereplőkkel tisztázni.)

Tiszta haszon

Amennyiben hosszú évekre visszatekintő kapcsolatban állunk PR/marketinges csapatunkkal, sem az e célt szolgáló szövegírás, sem a fotók kiválasztása nem minket terhel. Legfeljebb egy gyors egyeztetésnyi időnket rabolja majd a dolog. A jól sikerült cikk az újságban és azt azt követő üzleti haszon viszont mind a miénk! Hát nem megéri?

Nem, nem menesztették a korrektort. Szétfüstölt viszont néhány cigarettát, mire elengedte a címet. Meggyőztem, hogy így lesz figyelemfelkeltő. Ráadásul szentesíti a témát. Aztán tovább olvasta és letette a meg nem gyújtott dohányrudat. Mindig mondom neki, hogy a csoki kevésbé káros. A káros szó hallatán meg felkapja a vizet és érkezik a rikács: tudod mi a káros kisleányom? A tudatlanság, mert mindenki ért mindenhez! Az lesz a mi vesztünk, nem a néhány cigi.

Később egy tábla lilával a kezemben lekísérem a dohányzóba és engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőle(m) gondoltam egyetlen…

A téma nem az olvasó, mert ő mindig jó fej. Mint a vásárló, akinek mindig igaza van – csak meg kell róla győznünk őt. Aki olvas, már tett a megbecsülésünkért. A kezébe vette, felfejtette a sorokat, eljutott az agyáig és megértette. De mi a helyzet azzal, aki ír? Neki kell igazán ott lenni a szeren.

Tegyük fel, hogy 2024-et írunk, egy műanyagipari cégvezető elhiszi végre a marketingesének, hogy az emberek olvasnak. Az ő szolgáltatásáról is van mit írni, legyen hát cikk. Ez jó szó, mert műfajtalan. Vesz is egy drága tollat, aztán meg nagy levegőt és belekezd a fogalmazásba. 2024-ben vagyunk? Akkor szimplán leül a billentyűzet fölé és izzad. Kifelé magából néhány mondatot.

A fia most kapott karácsonyra új telót, kattint vele és a fotó is meglesz.
Ki is adták a csuda cikket. Teltek a napok meg a hetek, csak nem hozta az érdeklődőket, pedig megnyomták egy kis hirdetéssel online, ahogy a menye javasolta.

Itt megállhatunk. Cikk, valamilyen fotó, ráhirdet és kész. Az egész folyamat megy a kukába – minden befektetett energiával együtt. A pénzről nem is beszélve.

Ha csőtörés van a házunknál, akkor vízvezeték szerelőt hívunk. Ha megloptak minket, a rendőrséget. Miért nem hiszi el emberünk, hogy az írás szakma?

Ő beleássa magát – most épp – a műanyagiparba. Végignézi a folyamatot, hosszasan beszélget a cégvezetővel, a mérnökkel, a gyártásvezetővel. Együtt jelölik ki, mely termékek előállítási útját mutassák be szakszerűen, de közérthetően – ezzel több vásárlót és/vagy ügyfelet, megrendelőt, viszonteladót csábítva a cég felé. Egyazon cikk azonban sosem alkalmas mindenre is. A plakátra/bannerre nem írunk kisregényt, ahogyan a tiktok videó sem elégíti ki az alapos ismeretekre vágyó nézőt.

…

Közben elfogyott a lila táblás, meg a dohányrúd is. Megint megváltottuk a világot. A dohányzóban. Megyek és felhívom az autószerelőt, mikor mehetek a kis szürkéért. Reggel hagytam a műhelyben, ahol ez a tarifatábla fogadja az ügyfeleket:

• Vezércikk: egy vállalkozás vagy szervezet álláspontját tükröző vélemény 
• Még a negatív apropóból is pozitív kicsengésű anyagot írjunk!
• Arcot ad a pozíciónak, ezért kötelező az aláírás és fotó 
• Elég havonta egyszer beköszönni az újságba

Ha a címben szereplő “vezércikk” szó olvastán kesernyés ízt érzel a szádban, az nem a véletlen műve. A műfajt ugyanis jó 40-50 évvel ezelőtt teljesen bekebelezte az akkor uralkodó ideológia, ennek következtében pedig vezércikk gyanánt a főszerkesztők az újságok címoldalán szépen felmondták a pártközpontból kapott leckét. Miért lehet mégis érdekes ez nekünk? Azért, mert, ha felülemelkedünk a műfaj múltján, remek eszközt kapunk, amely segítségével víziónkat, cégfilozófiánkat, a vállalkozásunkkal kapcsolatos reflexióinkat egyes szám első személyben megoszthatjuk munkatársainkkal vagy a külvilággal. 

Azon főnökök – és itt lényeges a “főnök” szó használata – akikről a cég dolgozói csak annyit tudnak, hogy ő az, aki autójával a bejárathoz a legközelebb parkol és aki egy párnázott ajtajú irodában “lakik”, de akiről nem derül ki, hogy mit csinál egész nap, azok most nyugodtan kattintsanak a jobb felső sarokban lévő X-re. Írásom nem nekik szól.
Azon vezetőknek viszont, akiknek fontos, hogy elképzeléseiket valamint a napi történések vállalatra gyakorolt hatását megismertessék dolgozóikkal/vagy partnereikkel, mindenképpen érdemes elolvasni jelen írásomat.

Keressünk apropót!

Nyugalom! Nem fogunk nagyon belemerülni a sajtóműfajok feneketlen bugyraiba, épp csak szőrmentén vizsgáljuk meg a szóban forgó tartalmat. Az írott sajtóra jellemző műfaj ez, ami mindig valami jelentős hírértékkel bíró eseményt vesz alapul. Mindegy, hogy gazdasági, kulturális, politikai vagy egyéb történés adja-e az apropót, a vezércikk írója ebből von le következtetéseket, és innen építkezve fejti ki véleményét.

Akkor, amikor ma a nyomtatott vállalati újságoknak jószerével írmagját sem találjuk, a vezércikk műfaja is teljesen kiveszett. Logikailag nehezen magyarázható, hogy ha a papíralapú újságok teljes egészében átköltözhettek az online térbe, a vezérigazgatói/ügyvezetői cikkek miért nem voltak képesek túlélni ezt a kataklizmát?
Amennyiben el tudunk vonatkoztatni a vezércikkre rárakódott történelmi üledéktől, és felfedezzük az ebben rejlő lehetőségeket, haszonnal alkalmazhatjuk azt cégünkben.
Nézzük, hogyan!

Nagyfőnöki üzenet más tollából

Tisztában vagyok azzal, hogy vállalatvezetés egész embert kíván, ezért emellett már nem igazán marad idő/szabad vegyérték “újságíróskodni”. De jó hír, hogy nem is feltétlenül kell!

Nagy kérdés, hogy milyen időközönként tegye tiszteletét olvasóinál a nagyfőnök? Naponta, hetente, havonta vagy még ritkábban? Mivel a vállalatvezetés igen felelősségteljes munka, ezért nem igazán látom kivitelezhetőnek, hogy naponta készüljenek nagyfőnöki vezércikkek. És ilyen sűrűségben nincs is rájuk szükség, hiszen súlyukat épp az adja meg, hogy viszonylag ritkán, egy-egy fontosabb témában közlik a menedzsment álláspontját.

Tapasztalatom szerint azonban még a mindennapok turbulenciájába került legelfoglaltabb vezérigazgató is tud szakítani havonta legalább egy fél órát arra, hogy megossza a gondolatait sajtósával vagy külsős kommunikációs partnerével. Ebből aztán már a tapasztalt szakember (mondjuk, épp a Szövegszabász) képes olyan anyagot írni, ami tükrözi mind a vállalatvezető, mind az általa irányított cég álláspontját, jövőképét. 

Nem zárszámadás. Vezércikk!

Egy szó mint száz, jól alkalmazva okos eszköz lehet egy direktor életében, ám, annyira azért mégsem “smart”, hogy általa termelési regényt tegyünk közzé. Szubjektív mivoltából adódóan a vezércikk az emberi vonatkozások kidomborítására alkalmas. Azaz kiválóan megfelel arra, hogy a “megközelíthetetlen vezető” imázsát lebontsa és átformálja valami sokkal emberibbé. Az erősen egyéni megközelítés, az egyes szám első személyben megfogalmazott üzenet nem arra szolgál, hogy az előírt teljesítményszámokat, a konkrét mutatókba csomagolt célokat fogalmazzuk meg. Nem zárszámadás ez, hanem vezércikk!

Épp úgy, ahogy a céges karácsonyi partin nincs helye a részletes teljesítményértékelésnek, különös tekintettel a veretes kritikának, (azt már előtte egy másik fórumon célszerű megtenni), úgy a vállalatvezetői véleménycikk is inkább a csapásirányok kijelölésére, mintsem a pontosan körülírt elvárásokra korlátozódik. 

Csak pozitívan

A jó vezércikk a jövőbe tekint, mindig pozitív kicsengésű! Még ha egy katasztrófa adja is az aktualitását, abból is a helyreállítás, segítségnyújtás kapcsán célszerű a humánumot, a segítő szándékot kiemelni. Nem, nem a “hurrá optimista” írásokra gondolok, az álságosság, a “jó embernek látszani akarás” ugyanis hamar kiszúrható.

Fókuszban

Talán még ennél is lényegesebb elem, hogy a vállalati hierarchia csúcsán levő személy/vagy személyek ezáltal kaphatnak lehetőséget arra, hogy személyes gondolataikat megosszák a dolgozókkal (vagy a külsős partnerekkel). Ez az a felület, ahol helye van a privát, tanulságot hordozó történeteknek, emlékeknek, a személyes narratívának. Persze, csak a megfelelő terjedelemben. Nem “egész estés” memoárokra van szükség, az emlékiratainkat majd egyszer, bőrkötésben adjuk ki! Itt és most elegendő lesz egy 3-5 ezer karakteres (másfél-két gépelt oldalnyi), jól megírt szöveg. 

Vezető anyag, vezető helyen

Az viszont nem elég, ha a nyomtatott újság 14. oldalán (vagy a weboldalon egy sokadik aloldalon) valahol eldugva jelenik meg az anyag. A vezércikk – ugye, milyen meglepő? – vezető helyen kell, hogy megjelenjen. A nyomtatott újságok esetében a címoldalon, esetleg a 3. oldal felső részén, esetleg az újság hátoldali, frekventált részén.
Szubjektív jellegéből adódóan a vezércikk megköveteli az aláírást és szerencsés (különösen, ha nem egyetlen személy, hanem egy team írja “vetésforgóban” a szövegeket), ha szó szerint arcot is adva a gondolatoknak, fotót is mellékelünk hozzá.
Fotókészítésben nem vagyunk otthon (de természetesen partnereink segítségével ebben is segíthetünk), ám ha kedvet kaptál a vezércikk íráshoz, keress bennünket! Indítsuk együtt az új évet!

• A történet nem csak komoly lehet, üzleti célokra akár egy mese is használható 
• Minél bonyolultabb a mondanivaló, annál hatékonyabban működik a storytelling
• A példamese és a valódi üzenet logikailag egy szálon kell, hogy fusson
• A meglepetés faktor és a két story kapcsolódásának megfejtése teszi a szöveget emlékezetessé 

A XXI. század melegében szeretjük azt hinni, hogy mi találtuk fel a storytellinget. Sőt, nemcsak azzal áltatjuk magunkat, hogy mi fedeztük a történetmesélést, de azzal is, hogy mi vagyunk az elsők, akik ezt üzleti célokra hasznosítjuk. Jól hangzik, bár egyik sem igaz, hiszen a storytelling egyáltalán nem annyira nóvum, mint ahogy szeretnénk, ám ez egy cseppet sem von le az értékéből és hasznosságából. Vállalkozók, figyelem! Most ezt a témát járjuk körül.

Hogy mennyire nem friss innováció a storytelling, ahhoz elég megemlíteni Herodotoszt, a történetírás atyját, akinek “história” szavunkat köszönhetjük. De nem kell egészen Görögországig szaladni, Budán is találunk nagy történetmesélőt: Bonfinit. Őt Hunyadi Mátyás udvari “sajtósaként” ismerjük, aki hiánypótló műben foglalta össze a magyarság történelmét – görög pályatársához hasonlóan a történelmi hűséget időnként egyénileg értelmezve.

Nem csak mese…

De nemcsak “komoly” témákban találkozhatunk a történetmeséléssel. Aesopus vagy La Fontaine erkölcsi leckéiket szó szerint mesébe csomagolva adták át nemcsak a gyerekeknek, hanem valódi célközönségüknek: a felnőtteknek. Mindannyian emlékszünk a címben szereplő holló és róka esetére, amely máig szóló (ám, sajnos lassacskán feledésbe merülő) tanítást ad a kevélységről. Vajon, ugyanilyen időtálló lett volna-e az edukáció, ha azt szimpla intelemként írja meg La Fontaine?

Ugyanígy a bárdok és a vándorénekesek is történetekkel szórakoztatták urukat vagy éppen a nagyérdeműt. Kenyéradójuk hőstettei vagy hőstettekké kozmetikázott kudarcai is kizárólag miattuk maradtak fenn. Ha pedig azt hisszük, hogy a harcok, szerelmek, diadalmak, vereségek magasztos történéseinek elbeszélése kizárólag az epikus műfaj sajátja, nagyot tévedünk. 

Történetek az ablakból

Gondoljunk csak a középkori templomok ólomüveg ablakain megjelenő bibliai jelenetekre, amik ugyancsak a storytelling körébe tartoznak. A szentek életét megjelenítő képek ugyanis vizuális formában mesélik el a történéseket, mert akkoriban az isten házát rendszeresen látogatók körében ritka kiváltságnak számított az olvasás képessége.

Storyteller mint önálló szakma

Napjainkban újra virágzik a történetmesélés. Gondoljunk csak bele, hány motivációs tréner mondja el saját történetét és hány stand up komikus merít a mindennapok eseményeiből.

Az e szakmát űzők dolga megkeresni megbízóik egyedi történetét és a nyersanyagot, befogadóbarát kompakt storyvá alakítani. Miért ne használnánk hát mi is saját márkánk/tevékenységünk ismertebbé tételére?

Nehezített terepen működik igazán jól a storytelling 

“Annyira elvont, amit én csinálok, hogy azt képtelenség elmesélni!” – No, igen. Ez a standard válasz azoknál, akik még nem próbálták meg egy példamesével megértetni a tevékenységüket. Pedig fonák módon épp a nehezen megközelíthető területeken működik igazán hatékonyan a storytelling. Persze, mint mindennek, azért ennek a módszernek is van használati útmutatója.

Legelőször is olyan történetet kell találnunk, ami tökéletesen (vagy majdnem tökéletesen) példázza mondandónk lényegét és amit a hallgatóságunk/olvasóközönségünk is megért. A lényeg, hogy mondanivalónk és a példaként hozott történet logikailag ugyanazon a szálon fussanak. Mindegy, hogy a Bibliából, egy könyvből/filmből, sajátunkból vagy más életéből választjuk a példabeszédet, fontos, hogy a megosztandó story jóval könnyebben befogadható legyen, mint az, amit általa szeretnénk megmagyarázni. 

A párhuzamos történetek a végtelenben találkoznak

A story akkor fog működni, ha jól érthető a párhuzam, és a “tanmese” rímel arra az üzenetre, amit közvetíteni szeretnénk, ugyanakkor fontos, hogy az eset valamiféle érzelmi hatást váltson ki a befogadóból.

Persze, nemcsak a nehezen értelmezhető tevékenységeknél vehetjük hasznát a storytellingnek, hanem akkor is, ha terméket értékesítünk vagy “arcot akarunk adni” cégünknek. A puszta diagramok, hatásfokok, dolgozói létszámok ugyan jól leírják vállalatunk tizenöt-húszéves működését, de hiányzik belőlük az a bizonyos “kötőanyag”, a személyes jelleg, amivel tartósan magunk/vállalkozásunk mellé állíthatnánk az olvasókat, hallgatókat. 

A story emlékezetessé tesz

Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy meglehetősen kevés információt vagyunk képesek egyidejűleg tárolni a memóriánkban. A mindenféle vizuális támogatás nélkül (grafikonok, folyamatábrák stb.) átadott adathalmazból már pár perc múlva alig valamire emlékezünk. Amennyiben viszont ezeket a változásokat jelölő grafikonokat történetként tálaljuk, máris érthetőbbé, befogadhatóbbá tesszük üzenetünket. És ez nem csak a “termelési regényekre” igaz, hanem minden olyan téma storysítható, ahol valamilyen cselekvés vagy történés időben jól szakaszolható és a változások megjeleníthetők. 

A karitatív szervezetek például nem nélkülözhetik a rövid esettanulmányokat, ahol vagy a támogatottak korábbi helyzetéről, vagy a szervezet segítségével elért pozitív változásról adhatnak képet. De ugyanígy papírra/közönség elé kívánkozik annak a családi vállalkozásnak a története is, amely generációk óta sikeres szereplője a piacnak. Emellett egy népszerűsítendő termék esetén a termékfejlesztés fázisai vagy a termék használatával kapcsolatos tapasztalatok, vásárlói történetek szintén hasznos story alapanyagok lehetnek.

A távolságot, mint üveggolyót…

De, nemcsak mi, magunk lehetünk történetünk főszereplői! Sőt. Sokan félnek attól, hogy az övékétől markánsan eltérő területről vegyék a példát, mondván az gyengíti majd mondanivalójuk hatásfokát, mert máshová kerül a fókusz. Paradox módon ennek épp az ellenkezője igaz.

A meglepetés faktor és a két történet logikai összekötése, kapcsolódásuk “megfejtése” ugyanis megjegyezhetővé tesz minket. 

Értem én a viccet, csak nem szeretem!

Ha mindezt némi humorral fűszerezzük, nyert ügyünk van. Ám, vigyázat, a humor vékony jég! Nem minden hallgató/olvasó veszi a poénos történeteket és bárhogy fáj is, be kell látnunk: nem mindenkinek van humorérzéke. Amennyiben könnyedebb formában szeretnénk mondanivalónkat tálalni (különösen abban az esetben, amikor élőben mondunk beszédet) mindenképpen teszteljük le magunkat (ne az elfogult családtagok és barátok előtt!) és csak akkor eresszük meg vicceinket, ha a visszajelzések egyértelműen pozitívak.

Az állításaink alátámasztására szolgáló történeteknek van egy aprócska hibájuk. Abból adódóan, hogy rendszerint egy teljesen más területről hozzuk őket – különösen a tudomány esetén – némileg torzítanak, vagyis nem 100%-osan azt az üzenetet hordozzák, amit szándékaink szerint közvetíteni szeretnénk. Ebből következőleg sohasem lesznek olyan pontosak/tudományosak mintha pl. magát a fizikai/kémiai folyamatot írnánk le. De a pontatlanság ellenére a gondolati párhuzam, az elvont, bonyolult folyamatok hétköznapi történésekké redukálása kézzelfoghatóvá teszi mondandónkat. Ez a magyarázata annak, hogy a tudósok a legbonyolultabb fizikai, csillagászati elméleteket is a lehető leghétköznapibb példákkal, “konyhanyelven” magyarázzák el akkor, ha nem szakmai közegnek adnak elő. (Aki olvasott már Stephen Hawkingtól bármit, valószínűleg most helyeslően bólogat.) 

Nincs még saját történeted? Pedig biztos vagyok benne, hogy rengeteg privát storyd van, amivel közelebb hozhatnád a márkád, terméked vagy akár saját magad. Szóval, mikor beszélünk?

• Belső PR-ral megakadályozhatjuk a kollégák elvándorlását
• Tegyük láthatóvá a munkatársakat
• Employer branding munkavédelemmel
• Egyes témák a külső PR-ban is hasznosíthatók

A PR olyan, mint a vietnámi balzsam: mindenre jó – szokták félig viccesen, de egészen komolyan mondani. Bár a kijelentés a PR sokoldalúságát illetően egy kicsit túloz, azért azt be kell látnunk, hogy alig akad terület, ahol a tudatos, kifelé irányuló vállalati kommunikáció ne hajtana hasznot. És épp itt a lényeg, ugyanis a PR-t hajlamosak vagyunk úgy értékelni, mint ami kizárólag a külső (pozitív) vélemények megalapozására szolgál, pedig akár a munkaerő megtartásban is igen jelentős megtakarítást eredményezve komoly szerepet vállalhat.

Szögezzük le mindjárt az elején: nincs az a csodás PR, vagy vagyonokba kerülő, színes, szagos csapatépítő, ami helyettesíthetné a munkatársakkal való emberi hangot, a megbecsülést, a szakterület szerinti reális fizetést, az elvárható juttatásokat, a megfelelő munkakörülményeket. Ha ezek közül bármelyik is hiányzik, ha a dolgozót csak “szükséges rossznak” tekinti a menedzsment, akkor nincs az a ráolvasás, ami megakadályozná a csalódott munkaerőt, hogy előbb-utóbb álláshirdetéseket böngésszen.

Két hét spórolás?

A rövid távra tervező vezetők a fluktuációra, mint a költségmegtakarítás egyik alternatívájára gondolnak. Ám idővel kiderül, hogy az eltávozott kollégák munkáját is el kell végeznie valakinek és ekkor veszi kezdetét a vállalati golgota, ami igen drága folyamat. De hogy erről ne csak általánosságban beszéljek, segítségül hívtam Mándi Melinda juttatási szakértőt, a munkaeromegtartas.com weboldal tulajdonosát, aki a munkaerő elvándorlás rejtett költségeire hívta fel a figyelmet.

Levadászott kékgallérosok

Ismerve a hazai munkerőpiaci viszonyokat és a munkaerőhiányt, a cégek a kékgalléros (fizikai) dolgozók felkutatására sok esetben fejvadász segítségét kérik. Általánosságban az elvárásoknak megfelelő munkaerőt prezentáló szakember munkadíja a jelölt egy havi bruttó munkabére.
Csak a munkahelyi fluktuáció “apróbetűs” részébe fér bele az a tény, hogy a kieső kolléga munkáját is el kell valakinek végezni, ami értelemszerűen a beugró munkatársak túlórapénzének kifizetésével jár. Amennyiben a kilépett szakember nem pótolható rövid távon, akkor viszont érdemes megbarátkozni a gondolattal, hogy a haszon törvényszerűen csökkenni fog. 

Üzemi fordulatszámra kapcsolva

Ideális esetben megtaláltuk az új kollégát és azt hisszük, innentől visszaáll a világ rendje. – Nem ez lesz az első tévedésünk…
Az újoncnak ugyanis legalább fél évre van szüksége, hogy felvegye a cégnél megszokott fordulatszámot. Ez idő alatt csak nagyon ritkán tudja hozni az adott munkakörhöz rendelt teljesítményt, tehát itt is célszerű bevételkieséssel terveznünk. A betanulási időszakban – a pozíciótól függően – kijelölt mentor segíti majd a tudnivalók elsajátítását, ami persze együtt jár azzal is, hogy a “gardedamnak” kinevezett emberünk saját munkáját nem lesz képes 100%-san elvégezni (a juttatási szakértő szerint ez esetben jó, ha 50%-os teljesítménnyel számolhatunk) – azaz ez megint csak mínusz a cégnek. És akkor még a betanítást végző személy legalább 3 hónapig tartó díjazásáról nem is beszéltünk!

Mindez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy egy kilépő kolléga pótlása a pozícióhoz rendelt munkabér sokszorosába is kerülhet a vállalatnak. Azaz, ha csak szigorúan matematikai alapon nézzük a dolgot, nem nagyon kell megindokolni, miért érdemesebb megtartani a meglévő munkaerőt.

A privát és a külvilágnak szóló PR

Habár a munkaerő-megtartás kapcsán elsősorban nem a PR-ra gondolunk, azért nem szabad alábecsülni a jelentőségét. Az igazgatói irodában elhangzott dicséret ugyanis kétségkívül jól esik, de négyszemköztiségéből adódóan nem mérhető össze azzal, ha az elismerés a cég weboldalán vagy egy külső médiumban – vagyis mások számára is láthatóan – jelenik meg. Ez a nyilvánosság adja majd meg az elismerés tényleges súlyát. 

A hasznunkra fordított “nemszeretem” munkavédelem

Persze, a szakmában employer brandingként emlegetett munkavállalói pozitív életérzés elérése nemcsak abban merül ki, hogy írásban megdicsérjük X vagy Y alkalmazottunkat. Paradoxon, de egy meglehetősen népszerűtlen területtel: a munkavédelemmel kiválóan megágyazhatunk a vágyott elégedettségnek. 

Amennyiben a belső levelezésben, körözvényekben, vállalati lapban, a házi használatra szánt intraneten, de akár még a faliújságra kitűzött cikkekben is nem egy kipipálandó feladatként hivatkozunk a munkavédelmi oktatásra,

hanem azt kommunikáljuk, hogy mindenkit épségben várnak haza a nap végén, ezért vezetőként számunkra nemcsak üres szólam, hanem kiemelt fontosságú cél dolgozóink biztonsága, akkor megfelelően közvetíthetjük hitvallásunkat.

(Általános érvényű követelmény, hogy kommunikációnk egy irányba mutasson.) Ezzel érhetjük el, hogy a dolgozó magára mint védendő értékre gondoljon és azt érezze, hogy a rigorózus szabályokat valóban az érdekében hoztuk.

Vigyázat! Ha csak a kötelező kűröket tudjuk le ezzel, és nincs valódi “féltés” a szavaink mögött, (ne adj’ isten a költségcsökkentés felülírja a biztonságot), hamar ki fog lógni a lóláb és szándékainkkal ellenkező hatást érünk el. Mert a PR csak akkor működik, ha a vállalatnál szériatartozék a hitelesség.

Újoncok a fedélzeten és a faliújságon

A belső használatra szánt felületeken kézenfekvő az újonnan érkezett dolgozók bemutatása. A beavatási ceremónia ugyanis azt sugallja, hogy az újonc nem csupán egy csavar a termelésben, hanem egy arccal és névvel rendelkező ígéret, akit érdemes megismerni és befogadni. Ez azontúl, hogy elősegíti a frissen érkezett integrálódását, egyszersmind praktikus módon megkönnyíti a régebbi munkatársaknak, hogy megjegyezhessék a nevét, pozícióját. 

A nagybetűs belső PR

Ugyanígy a legidősebb/a vállalatnál legrégebb óta dolgozó kolléga magánéleti kitekintésekkel átszőtt céges életrajza is olyan hálás téma, ami mindenképpen újságpapírra/monitorra kívánkozik. Ha ugyanis létezik nagybetűs belső PR, akkor ez az!

A vállalatnál eltöltött akár több évtizedes múlt ugyanis a lojalitás iskolapéldája.

Ennél szemléletesebben nem is nagyon tudnánk érzékeltetni, hogy cégünk olyan munkahely, ahol ilyen történetek születhetnek és ahol érdemes megöregedni. Az már csak bónusz, hogy a nyugdíjba vonuló vagy rangidős kollégával készített interjú előbb-utóbb átlépi a vállalat falait és megerősíti a cégünknél elhelyezkedni tervezőket döntésükben, azaz a társaság akvirációs tevékenysége is kaphat egy kis hátszelet.

Negyedórás hírnév

Ha pedig már a dolgozók bemutatásánál tartunk, nem szükséges a két végletre (újak és régóta itt dolgozók) korlátozni a kommunikációt. A céges pillanatképek között abszolút helye van az innovációban elöljáró kollégákról, a “hónap dolgozója” címmel kitüntetett személyekről, a különleges hobbit űzőkről, a sportolókról vagy a láthatatlan, a rivaldafényen kívül tevékenykedő (takarítók, konyhások, portások stb.) dolgozóinkról íródott kibővített névjegykártyáknak. Mert egy üzemen belül is igaz: 15 perc hírnév mindenkinek jár.

Klíma

Sokat elárul egy munkahely hangulati klímájáról, ha nem találunk egyetlen csapatépítő, továbbképzés, karácsonyi party fotót/tudósítást sem az archívumban.

Ez esetben gyanítható, hogy a vezetőség nem tartja fontosnak a közösség összekovácsolását célzó rendezvényeket, de épp ennyire valószínű, hogy bár megrendezték ezeket a programokat, azok unalomba/érdektelenségbe fulladtak, így nem tartották érdemesnek az ezekről való megemlékezést.

Élménybeszámolók vetésforgóban

PR szempontból (és persze a munkavállalói hűség erősítése kedvéért) érdemes a szóban forgó programokról valamelyik résztvevőtől egy rövid élménybeszámolót kérni. Hogy ne legyen “állandó hangulatfelelősünk” azaz, ne lehessen elfogultsággal vádolni a “cikkírót/megrendelőt”, igyekezzünk mindig mást és mást felkérni a feladatra. Ez jó alkalom arra, hogy felmérjük: a rendezvények mennyire váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, illetve arról is kiváló visszajelzést adnak, hogy melyik programelem nyerte el leginkább a résztvevők tetszését, és mi az, amit hiányoltak.

Céges kordokumentumok

Az előzőekhez hasonlóan nem haszontalan kizárólag belső használatra szánt évkönyvet vagy “évfilmet” is összeállítani egy-egy esztendőről. A “cégkrónikák” ugyanis összeszedetten tartalmazzák a vállalattal kapcsolatos összes eseményt: üzemavató, csapatépítő, szakmai továbbképzés, partnertalálkozó, családi nap, díjátadás, jubileum, kollégák érkezése, búcsúztatása stb. 

Azon túl, hogy ezek kiváló kordokumentumok, a csokorba gyűjtött történésekkel ügyesen hatástalanítják a “nálunk soha nem történik semmi” típusú dolgozói véleményeket. Az ilyen időszakos kiadványokban aztán újrahasznosíthatók az előbbiekben említett, az egyes eseményekről lejegyzett személyes reflexiók.

Befutó a célba

Nyilván még ezer másik kommunikációs eszköz is használható arra, hogy munkatársainknak eszébe se jusson másfelé kacsingatni. De ha a fentiek közül legalább néhányat alkalmazunk, már sokat tettünk azért, hogy a nálunk dolgozók valóban értékes, megbecsült és látható(!) személynek érezhessék magukat. És tulajdonképpen ezzel el is értük a célunkat. Az pedig már csak a bónusz, hogy ily’ módon tulajdonosként mennyit spóroltunk.

Nincs időd, türelmed, cérnád vagy embered, hogy a szavak segítségével a cég kötelékében tartsd munkatársaidat? Pedig nagyon nagy szükség lenne rá?
Mondd csak: a Szövegszabászt hívtad már?

• Ha nincs referencia, az mindenképpen intő jel!
• A név nélküli ajánlás pont annyit ér, mintha üresen hagynád a rubrikát
• Adjunk fogódzót az elégedett ügyfélnek!
• A referenciának is van szavatossága

Cégvezetőként azt hiszem Ferenc József császáron kívül bárki mástól szívesen fogadnék referenciát. (Bár, ha jobban belegondolok, azért egy ilyen pedigrés vállon veregetés mégiscsak nagyot dobna az ázsiónkon!) A címben szereplő ominózus mondat állítólag 1898-ban hagyta el a felséges szájat a Budavári Palota alapkőletételekor. Hogy valóban ő, és valóban ezt mondta-e, azt a történészek dolga igazolni. (Legendás szűkszavúsága nem igazán könnyítette meg a korabeli újságírók dolgát, ezért aztán gyakran maguk találták ki a tőle “idézett gondolatokat”.) Nekünk bőven elég, ha annak járunk utána: milyen is az a referencia, ami valóban mond is valamit?!

Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve – szól a híressé vált mondat, amit elismerésnek szánt az uralkodó és ami pont annyit ért, mintha csendben maradt volna.

Pedig a referenciának – a nyilvánosságnak szánt (pozitív) véleménynek –  épp az a lényege, hogy a vevői tapasztalatokról tájékoztassa a nagyközönséget, ezzel meggyőzve a még hezitáló potenciális vásárlókat. 

Azt szerencsére ma már egyetlen cégvezetőnek sem kell ecsetelnünk, hogy a referencia-gyűjtemény éppúgy hozzátartozik egy weboldalhoz, mint a kapcsolati oldal. Ezzel szemben még mindig túlságosan gyakran kell elmagyarázni, hogy milyen is a tényleg használható referencia.

Ajánlom az ajánlólevelem

Még mielőtt erre térnénk, végezzünk egy kis történeti kutatómunkát! A “referencia” nem mai találmány, több száz éves hagyománya van, ajánlást, ajánlólevelet jelent. A korabeli referencia/ajánlólevél jogosította fel a szóban forgó igazolással rendelkezőt a vágyott állás betöltésére vagy a felsőbb körökbe való bebocsáttatásra.

Ha van, ha nincs, árulkodó!

Az azóta szinte intézményesült referencia célja azóta sem változott. Most is a személyes meggyőzés erejével biztat vásárlásra, kipróbálásra, hitelességét pedig a véleményt formáló arca, neve igazolja. Éppen ezért árulkodó, ha egy vállalkozás nem tudja/akarja feltüntetni referenciáit. (Kivétel, ha olyan területen mozog az adott vállalkozás, ahol a szerződésben kikötött diszkréció nem engedi, hogy felfedje megrendelői kilétét.) 

Ilyen esetben izzadni kezd a tenyerünk, hogy 1. mi lehetünk egy vadonatúj cég tesztpilótái, 2. vagy nagyon is megvan annak az oka, hogy a vásárlói véleményeket nem teszik ki az ablakba. Lássuk be: egyik sem túl biztató opció.

Van még egy harmadik lehetőség is, ami említés szinten maximum ezt a pár sort érdemli meg. Az ezzel a trükkel operáló vállalkozások maguk fényezik saját glóriájukat vagy fizetett tapsoncokat (trollokat) bíznak meg a raklapnyi lelkendező vélemény megírásával. A hitelességükről talán ennyi is elég…

Ám még a valós pozitív visszajelzésekben bővelkedő vállalkozások sem mindig tudnak élni a jó referencia lehetőségével. A szóban elhangzott dicséretek bár kétségkívül jólesnek, nem sokat tesznek hozzá az üzlet sikeréhez, mert hát ugye: a szó elszáll…

Ebben az esetben az üzleti vénával jól megáldott cégvezető arra kéri elégedett vevőjét, hogy véleményét mindenki épülésére adja írásba is. És itt kezdődnek a bajok.

Referencia: akár üresen is hagyhatod

A derék vásárló/ügyfél ugyanis legjobb tudása szerint megírja azt a pár sort, amiért tulajdonképpen jelen írásunk megszületett. “Nagyon jó a termék, nagyon elégedett voltam. Ajánlom mindenkinek.” – Annyira szép és általános, hogy akár Ferenc József is mondhatta volna.

Ez az a durván 60-70 karakteres szöveg, ami a kétségkívül jó szándékkal íródott, de ami egy kívülállónak az égegyadta világon semmit nem mond, vagy legalábbis egyáltalán nem segít abban, hogy a sok száz hasonló vállalkozás közül miért éppen minket válasszon. Magyarán ezek a referenciák ugyanannyit érnek, mintha az erre fenntartott rubrikát üresen hagytuk volna.

Evangélisták mankóval

Könnyítsük meg evangélistánk dolgát azzal, hogy konkrét kérdéseket teszünk fel neki! 

1. Milyen problémájára keresett és talált nálunk megoldást? (Pl. Az eddig mástól vásárolt alkatrészeink túl gyorsan elkoptak, eltörtek. Időtállóbbat kerestem.)
2. Mi számított neki leginkább akkor, amikor minket választott? Magyarán: versenytársainkhoz képest miben vagyunk mi a legjobbak? (ár, minőség, kiszolgálás gyorsasága, ügyfélkezelés minősége stb.?) (Pl. Az XY cég hirdetésében a hosszú élettartam említése győzött meg engem. Az alkatrészek ár/érték aránya kiváló.)  
3. Változott-e valami az ő vagy cége életében azzal, hogy termékünket használja? (Pl. Korábban 3-4 hetente cseréltem a kopóalkatrészeket, most elegendő 2 havonta, ezzel jelentős megtakarítást értem el.) 
4. Ha először járt nálunk, számíthatunk-e arra, hogy a későbbiekben törzsvásárlónk lesz? (Pl. Akinek számít, hogy az alkatrészcserével – ha rövid időre is –, de megáll a termelés, az sokat megtakarít majd azáltal, hogy a kényszerű leállások száma jelentősen lecsökken ezzel a termékkel. Engem meggyőzött a termék.)

Amennyiben erre nincs időd vagy türelmed, kérd profi szövegíró segítségét, aki a megfelelő elérhetőség birtokában megszerzi a szükséges információkat és kompakt, terjedelmileg is megfelelő referenciát állít össze az elmondottakból.

Nem érdemes húzogatni az oroszlán bajszát!

Tudom, csiklandós érzés lehet ilyenkor, hogy legfőbb konkurensünknek odaszúrjunk egy embereset és irányított kérdésünkkel őt hozzuk kellemetlen helyzetbe, mégsem célszerű ehhez a módszerhez folyamodni. Főleg azért nem, mert ezzel egy esetleges végtelen “adok-kapok” veheti kezdetét, az meg senkinek sem hiányzik. Legyünk elegánsak és hagyjuk figyelmen kívül a minket bosszantó versenytársakat és ezt a felületet hagyjuk meg teljesen magunknak, a saját előnyeink hangsúlyozására!

Anonymus billentyűzettel

Akkor végeztünk is! – gondolhatnánk ekkor dőrén. De bármilyen sokatmondó, a kívülállók számára hasznos fogódzót nyújtó referenciát is kapunk, ha ahhoz nem adja nevét a véleményező, az egész mondanivalót idézőjelbe tesszük. Ugyanígy lehangoló lehet, hogy az sem számít referenciának, ha egy monogram mond valamit rólunk! Mindkét esetben a hitelesség vész el, és joggal gondolhatja majd azt az oldalunkra tévedő, hogy mi magunk kanyarítottuk a cikornyás hozsannát vállalkozásunk még nagyobb dicsőségére.

Egy referencia ugyanis akkor számít valódi referenciának, ha teljes névvel, titulussal vagy címmel (nyilván nem kell emelet, ajtó pontossággal megadni a címet, de az azért szerencsés, ha a várost/kerületet megjelöljük) és bónuszként fotóval(!) állunk ki valamiért.

Lejárt szavatosságú ajánlások

Még egy adalék a témához, mielőtt elérkeznénk a végére. A referenciáknak is van szavatossági idejük. A 2001-ben adott pozitív vélemény ma már nem ér ugyanannyit, ezért időről-időre újakra van szükség. A már kissé avítt ajánlásokat viszont alkalomadtán nyugodtan leporolhatjuk, mivel ezek igazolják, hogy – példánknál maradva – már húsz évvel ezelőtt is profi vállalkozást vezettünk.

Látod! Szimplának tűnik az, hogy eljuss az üzletileg hasznos, a potenciális vevőt is érdemben tájékoztató – hozzávetőlegesen 8-10 soros – referencia publikálásáig, ám nem íródott volna meg ez a bejegyzés, ha nem futnánk bele nap mint nap másmilyenekbe. Ha nem tudod hogyan kell ezt jól csinálni, vagy elszakadt a cérnád, keress bennünket! Tudod, mi vagyunk a Szövegszabász. 

A klasszikus PR és vele a sajtóközlemény műfaja halott, a jövő a social médiáé, a videós tartalomé és az influenszereké – hallhattuk már évekkel ezelőtt is kommunikációs szakértőktől. A jóslatok ellenére azonban valahogy csak nem akarja kilehelni a lelkét ez a kommunikációs forma. Vagy itt is érvényes a mondás, hogy akinek a halálhírét keltik, az sokáig él? A babonákban nem vagyunk otthon, azt viszont tudjuk, miért és hogyan érdemes sajtóközleményt írnunk, ha termékünkről, vállalatunkról, szolgáltatásunkról szeretnénk a nagyérdeműt tájékoztatni. 

Benne lenni a hírekben

A legtöbb vállalkozás életében előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor a hagyományos marketing eszközökön túl is szeretne megjelenni a nyilvánosság előtt. Ha nagyobb mérföldkőhöz ér, ami lehet akár egy befektetés, fejlesztés, akár egy nemzetközi díj elnyerése, érdemes a sajtóban is megjelenni, de akkor is, ha az ismertsége építésén szeretne dolgozni. Ekkor kapnak szerepet a klasszikus kommunikációs eszközök, amelyeket a mai napig nem tudott semmilyen újhullámos eszköz kiváltani.

A sajtóközlemény a legjobb módja annak, hogy széles körben, egyszerre juttassuk el ugyanazokat az üzeneteket a médiába.

(Persze ehhez szükségünk van egy jól összeállított sajtólistára is.) A közlemény megjelenései ráadásul ingyenesek, már amennyiben át tudjuk ütni az újságírók és szerkesztők ingerküszöbét. És mivel a nap végén gyakorlatilag mindannyian hírolvasókká válunk, így a sajtón keresztül olyan emberekhez is eljuthatunk, akik eddig nem találkoztak a hirdetéseinkkel, nem is hallottak rólunk, vagy nem tudták, hogy érdemes lenne megismerniük a szolgáltatásunkat.
Ha pedig már olvastuk a saját nevünket hibásan a sajtóban, vagy próbáltuk korrigálni az elírt adatokat, akkor nem kell magyaráznunk, mekkora előnyt jelent, hogy az általunk kiadott anyagban biztosan pontosan szerepel minden.

Hirdetés vagy sajtóközlemény?

Vállalatvezetőként vagy marketingesként tökéletesen tudjuk, hogy MIT szeretnénk elmondani magunkról. A jó PR-os, szövegíró pedig tudja, HOGYAN tudjuk ezt megtenni. Azaz hogyan lesz a corporate üzenethalmazból sajtóközlemény, majd újságcikk, és végül sok-sok új vásárló, ügyfél.

Tegyük a szívünkre a kezünket: megtörtént-e már valaha, hogy az alaposan összeszedett információk alapján gyönyörűen megszövegezett többoldalas, színes, fotókkal illusztrált anyagunkat, amiben a vállalat összes vezetője is megszólalt, kiadtuk a sajtónak, majd vártunk, és vártunk, és vártunk… És nem történt semmi. Ha a válasz igen, akkor érdemes átgondolni, mi is lehet ilyenkor a gond? (Eltekintve persze a technikai problémáktól, és tételezzük fel, hogy az anyagunk célba ért.) 

Rögös út a megjelenésig

Ahogy már említettük, a sajtóközlemény megírásakor a legnagyobb kihívás, hogy ne legyen belőle marketing anyag a végén. A túlságosan reklámszerű szövegekkel ugyanis a szerkesztőségek nem is foglalkoznak, fordulhatunk rögtön a sales csapathoz, hogy hirdetést vásároljunk.

Az újságíró csak olyan közleményt használ fel, ami érdekes, fontos, újdonságról szól – azaz amiben van HÍR. 

Természetesen elfogadjuk, hogy a vállalat életében nagy esemény, ha egy új terméket vezet be, ha megnyert egy díjat, ha új vezetőt nevez ki, ha beruházásokat és fejlesztéseket hajt végre. Azonban ha erről szeretnénk a nyilvánosságot is tájékoztatni, akkor mindezt úgy kell elmondanunk, hogy számukra is érdekes legyen.

Röviden, tömören, lényegretörően

A rossz hírünk pedig az, hogy az érdeklődés felkeltésére csak néhány mondatunk van. Persze a közlemény ennél hosszabb, de gondoljunk csak bele, mennyi látszik az e-mail betekintőjében vagy a telefonunk képernyőjén a beérkező üzenetekből? Az e-mail tárgya és az első néhány mondat. Ez az a nagyjából 4-5 mondat, aminek figyelemfelkeltőnek, informatívnak, érdekesnek, különlegesnek kell lennie – olyannak, amire aztán rákattint az újságíró, mert kíváncsi lett a részletekre. Belesűríteni a lényeget ilyen kevés karakterbe nem tűnik egyszerű feladatnak, ugye? Ráadásul mindezt úgy megfogalmazva, hogy kitűnjön a rengeteg e-mail közül…

Egy jó szakember pontosan ezt csinálja: megtalálja a hírt a mondanivalónkban, aztán szépen becsomagolja és tálcán átnyújtja az újságírókon keresztül az olvasóknak.

Jó, ha tudjuk, ha sikerül is megragadnunk az újságíró figyelmét, nem tudjuk a végtelenségig meg is tartani. Ezért nagyon fontos, hogy a közleményünk ne legyen túl hosszú sem. Ha nagyon sok az információ, akkor is maximum két oldal lehet, mert a túl hosszú szöveggel nem fog senki foglalkozni – se olvasó, se újságíró. A hosszabb anyagokat pedig érdemes még alcímekkel is tagolnunk a jobb olvashatóság kedvéért.

Idézhető idézetek

Ha a sajtóközleményünkbe idézetet is írunk, azzal növelhetjük vállalatunk képviselőjének ismertségét. Win-win szituáció, hiszen forog a neve a sajtóban, megismerik az újságírók és az olvasók is, mint a téma szakértőjét. De előfordulhat, hogy a megjelent cikkben végül nem a vezérigazgatót fogják idézni, hanem azt a szakértőt, akinek érdekesebb gondolatokat írtunk az idézetébe. Azokat a részeket ugyanis kíméletlenül ki fogja gyomlálni az újságíró a megjelenésből, amik nem hordoznak valódi információt, mindegy számára, hogy azt ki mondja. 

Nem mindegy a lezárás sem

Ha közleményünk végén egy néhány mondatos összefoglalóban mankót adunk az újságírónak cégünkről, akkor a szakember könnyebben el tudja majd vállalkozásunkat helyezni a gazdasági térképen és akár még a szektort vagy versenytársainkat is jobban be tudja azonosítani.

Apróságnak tűnik, de ugyanilyen fontos, hogy a közlemény végén mindig jelöljünk meg valakit, akit az esetleges kérdésekkel kereshetnek az újságírók. Olyan kollégát válasszunk, aki nem ijed meg a sajtótól. Ha nem is maga válaszolja meg a beérkező kérdéseket, de továbbítja azt, és közvetít cégünk és az újságíró között. Mert még a legjobb közlemények elolvasása után is merülhetnek fel kérdések az újságírókban..

Ha szívesen megjelennél a sajtóban, de nem bajlódnál magad a sajtóközlemény megírásával, keress minket bizalommal! 

• Az élőbeszéd még nem írott szöveg
• Nem biztos, hogy a nagyfőnök a legjobb interjúalany
• Ne küldjük el előre a kérdéseket, megjelenés előtt viszont egyeztessünk!
• Minimum 4 óra

Ahogy az úriszabóságban készült ruhadarabot a fast fashion holmiktól egy apró selyem címke (nem az a kivághatatlan, nejlon tacepaó, hanem a finoman simuló, körbevarrt fajta), úgy a valódi PR szövegírást a “kilóra” írt blogoktól az interjú jelenléte különbözteti meg. A műfajé, amely kellő távolságból szemlélve rém könnyűnek tűnik, ám profi művelői pontosan tudják, hogy sokkal több egyszerű ujjgyakorlatnál, és azt is, hogy jól megírva mennyi hasznot hozhat egy vállalatnak. 

A világ legegyszerűbb dolga az interjú készítés. Csak egy kényelmes fotel kell hozzá meg egy beszélgetőpartner és ennyi! (Na, jó! A haladók lehet, hogy a hozzávalók listájára még felveszik a diktafont is.) Sokak fejében ez a kép él a dologról, pedig az interjú ennél némileg összetettebb. Éppen ezért teljesen kezdőknek nem célszerű ezzel indítani a pályafutásukat, érdemesebb jártasabb szövegíróra bízni a feladatot. Pláne, ha az interjúval üzleti céljaink vannak.

A lényegről pár mondatban

Kezdjük mindjárt az interjúalany kiválasztásával! A feketeöves PR szövegírók/újságírók jól tudják, hogy vannak a könnyű interjúalanyok és van mindenki más. Azaz ismerjük azt a típust, aki nehezen nyílik meg egy interjú szituációban és lámpalázában maximum egyszavas válaszokra képes. Másokat meg úgy elragad a hév, hogy menet közben alig győzzük őket visszaterelni a beszélgetés eredeti medrébe. Előbbi esetben a szűkszavú szóra bírása, utóbbinál pedig a központi témához képest mellékvágánynak számító elkalandozások megfékezése a cél.

Bár gyakran a szerkesztés során (főleg a videóknál) kivágják a kérdéseket, a kérdező személye egyáltalán nem másodlagos.

Okos kérdésekkel, a téma finom irányításával, egy-egy kérdéskör rövid felvázolásával komoly szerepet vállal a kérdező. Arra viszont azért érdemes figyelni, hogy az interjú nem rólunk, hanem a választ adó illetőről szól, tehát kérdezés címén ne csináljunk magunknak show műsort!

Nem kell mindig a nagyfőnök!

Megint másik nézőpont, hogy az adott üzleti cél érdekében kit érdemes megszólaltatni? Gyakran a vállalati hierarchia feltétlen tiszteletben tartása okán mindenáron a “nagyfőnököt” kapják mikrofon/diktafon végre, pedig lehet, hogy egy osztályvezető vagy éppen az újításon dolgozó kolléga sokkal érdekesebb, részletesebb, az olvasó számára többet mondó információkkal szolgálhat az adott témáról. 

Gépírókisasszony kerestetik?

A téma és az interjúalany személyének ismeretében a következő akadályt a “hogyan írjuk meg?” kérdésköre jelenti. Szimpatikusnak tűnik, hogy az interjúban elhangzó mondatokat elég egyszerűen leírni, de most az nyert, aki arra fogadott, hogy itt is van még egy-két finomság, amit érdemes szem előtt tartani.

A mikrofonállványtól ugyanis az különbözteti meg a profi szövegírót/újságírót, hogy pontosan tudja: a rögzített beszéd nem tehető át egy az egyben írott szöveggé. 

Élőben ugyanis kevésbé szerkesztettek a mondataink: elkalandozunk, csapongunk, gyakran nincs vége a mondanivalónknak, jobb esetben két bekezdéssel később csak eljutunk a nyugvópontra, ha viszont nincs szerencsénk (és/vagy nem vagyunk elég céltudatosak, következetesek, hogy kérdéseinkkel kiderítsük ezt) örök titok marad, mire is gondolt a költő. És akkor az esetleges nyelvi helytelenségekről még nem is beszéltünk. 

Interjú: javított kiadás

Minden esetben a szövegíró dolga ezeket a hibákat kigyomlálni, a logikailag egymáshoz tartozó gondolati elemeket egymáshoz fűzni, azaz újság/weboldal képessé tenni az anyagot. (És ez még akkor is így van, ha a szakmai legendárium bővelkedik az olyan történetekben, ahol a másfél órás beszélgetést az első hangtól az utolsóig begépelve adta le a zsurnaliszta, hogy aztán ugyanez a rettenet másnap két kolumnás, gigászi szókupacként köszönjön ránk az újságban.)

Akkor végeztük jól a munkánkat, ha a végeredmény nem szó szerinti leirata a beszélgetésnek, hanem annak “javított kiadása”, vagyis teljes mértékben tükrözi a nyilatkozó által elmondottakat, de az eredeti szövegnél szabatosabb, összeszedettebb, szerkesztettebb. Ilyen kegyelmi állapotban sóhajt fel az egyébként rém szorongásos, rendkívül rosszul beszélő alany: “Istenem! Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudok nyilatkozni!”.

Ne játsszunk kérdezz-feleleket!

Örök kérdés, hogy az interjúra kiszemelt célszemélynek “akkor most küldjük meg előre a kérdéseket, vagy ne”? Azoknak, akik írásomon fellelkesülve belevágnának az interjúzásba, azt javaslom: ne konkrét kérdéseket, hanem érintendő témaköröket jelöljenek meg. (Kivételt képeznek ez alól a hivatalos szervezetek, ahol minden kérdést napokkal/hetekkel előre meg kell küldeni, másképp szóba sem állnak velünk – nincs apelláta.) Ellenkező esetben túlságosan irányítottá, “kérdezz-felelekké” válik a beszélgetés. Pedig egy jó interjúnak – még akkor is, ha mély szakmai kérdésekről van szó – épp a spontaneitás, a jóízű beszélgetés a lényege. Kezdőként feltétlenül, de még rutinos szövegíróként is erősen ajánlott publikálás előtt visszaküldeni a “feladóhoz” az anyagot, így az esetleges hibákat, félrehallásokat és -értéseket lesz módunk kijavítani – mindenki megelégedettségére.

Ismerni kell az embert, ismerni kell a témát

Egy apró, de lényeges dologról eddig nem ejtettem szót, pedig enélkül képtelenség olvasmányos, mégis informatív interjút készíteni. Sőt, mindennek ez az origója, a felkészülés. Fontos legalább nagy vonalakban tudni, hogy kivel ülünk le beszélgetni és értelemszerűen a témáról is kell, hogy legyen némi halványlila segéd fogalmunk. Így és csak így kerülhető el, hogy a “Kérem mutassa be önmagát!” nyitó kérdéssel már a startvonalnál beárazzuk magunkat.

Végy három heti hidegélelmet!

Igen, az interjúkészítés időigényes folyamat. Ha csak magát a beszélgetést nézzük, az időtartam fél órától akár 2 óráig is elhúzódhat. Adjuk hozzá még a felkészülést, ami alaphangon legalább egy óra, és legalább kétszer ennyi időbeli telik megírni, szerkeszteni, korrektúrázni, végül az interjúalany észrevételeinek megfelelően módosítani az anyagot. 

Ha nem érdekel, ne csináld!

A legvégére hagytam a talán legfontosabb összetevőt, a kérdező kíváncsiságát, ami nélkül írhatunk ugyan interjúnak látszó mondathalmazt, de az nem lesz se szórakoztató, se igazán informatív.

Kellő nyitottság, érdeklődés hiányában csak egy “szódával elmegy” jellegű iparos munkát adunk majd ki a kezünkből ahelyett, hogy a túloldalon ülő emberről, annak tevékenységéről, a gondolkodásáról egy jól szerkesztett, az olvasót magával ragadó, ezzel együtt a cég számára is hasznos pillanatképet készítenénk.

Kérdezőként mindig a majdani olvasót képviseljük, tehát minden olyan részlet, ami számunkra nem világos, az olvasónak sem lesz az. Nem szégyen – különösen, ha egy miénktől eltérő szakterület képviselőjével beszélgetünk – kérdezni! Ezért vagyunk ugyanis ott!

A kérdés vázlattól a GPS-ig

Az előre megírt kérdés vázlat nagy segítség, de nem érdemes mereven ragaszkodni a struktúránkhoz (elvégre a GPS-t is felülbíráljuk, ha úgy hozza a helyzet), adjunk mozgásteret a válaszolónak, mert könnyen előfordulhat, hogy az eredeti elképzelésünknél sokkal izgalmasabb nézőpontból közelít majd a témához.

Igen, bármilyen szakmai anyagot is írunk – ha ezt a műfajt választjuk – a kötelező információk mellett legalább néhány kikacsintás, megjegyzés, eredeti szófordulat erejéig helyet kell, hogy kapjon maga az ember, akiért ezt az egészet csináltuk, különben írásunk nem lesz egyéb egy szépen megkomponált, de valódi tartalom nélküli tartalomnál. Ha ennyi bőven elég, akkor a mesterséges intelligencia olcsóbb, gyorsabb megoldást kínál, a hasznot hozó PR-hoz/marketinghez viszont még a kevésnél is kevesebb.

Ütős interjúra van szükséged? Mindegy, hogy a diktafon melyik oldalán ülsz majd, keress bennünket, ha nincs megfelelő gyakorlatod a nyilatkozattételben vagy a kérdezésben! Magad írnád meg az anyagot, de bizonytalan vagy? Tanácsadásunkon felkészítünk téged a legfontosabbakra. És persze akkor is rendelkezésedre állunk, ha köszönöd szépen, de inkább a profikra bíznád a munkát.

Inspiráció gyanánt itt találsz néhány interjút: